Rákóczi-szabadságharc (1703–1711) – A török kiűzése után a bécsi kormány intézkedései súlyosan sértették a magyar társadalom különböző rétegeit. 1703-ban az elégedetlen parasztok, a szélnek eresztett végvári ka­tonák, valamint Thököly bujdosó kurucai a Tiszaháton felkeltek a Habsburg kormányzat ellen, s mozgalmuk vezetésére hazahívták a Lengyelországba me­nekült II. Rákóczi Ferencet. A felkelőkhöz egyre nagyobb számban csatla­koztak nemesek, sőt arisztokraták is. A kuruc sereg az első években – midőn a császári erők zöme a spanyol örökösödési háborúban volt lekötve – sike­reket aratott, s ellenőrzése alá vonta az ország területének nagy részét. A felkelők 1705-ben Szécsénybe összehívott országgyűlésén rendi szövetséget, úgynevezett konföderációt hoztak létre, Rákóczit pedig vezérlő fejedelemmé választották. 1707-ben az ónodi országgyűlés kimondta a Habsburg-ház trón­fosztását. A kuruc sereg zömét a bujdosókból, parasztokból összeverődött, kiképzetlen, rosszul felszerelt irreguláris csapatok alkották, amelyek időn­ként bravúros rajtaütéseket hajtottak végre, de gyakorlatilag egyetlen na­gyobb ütközetet sem tudtak megnyerni. Rákóczi 1703-ban a harcoló jobbá­gyokat és családtagjaikat felmentette a földesúri szolgáltatások alól, majd 1708-ban a mindvégig kitartóknak a végleges hajdúszabadságot is megígérte, ezt viszont a nemesek, akiket az adózásra is rászorított, rossz néven vették. E társadalmi ellentétek bomlasztották a kuruc sereget, amely 1708-ban Tren­csénnél, 1710-ben Romhánynál súlyos vereséget szenvedett. A reménytelen­né vált küzdelmet 1711-ben a Pálffy János királyi tábornok és Károlyi Sándor kuruc generális által megkötött szatmári béke zárta le.