Thököly-felkelés – A Wesselényi-összeesküvés (1670) leleplezését a bécsi udvar abszolutista intézkedéssorozata követte. Bár ebben moder­nizációs elemek is voltak, a feszült politikai viszonyok és a megromlott közállapotok bevezetésüknek egyáltalán nem kedveztek. Az erdélyi feje­delmek Magyarországra vezetett hadjáratai, az 1660–1664. évi török háború, valamint a végvári katonaság rossz idejű átszervezése miatt a társadalomból kiszakadt fegyverforgatók száma rohamosan nőtt. Ők alkották a Kelet-Magyarországon 1672-ben felkelést indító bujdosók (kurucok) táborát. 1678-ban élükre a magyar trónra vágyakozó késmárki Thököly Imre (1657–1705) állt. A nagyúr kiválóan egyeztette össze határtalan ambícióit és hatalmi terveit a joggal elégedetlenkedő bujdosók, sőt a magyar királyok elleni küzdelemben érdekelt oszmánok céljaival is. 1670-es évek végi katonai sikerei után, a Királyi Magyarország és az Erdélyi Fejedelemség közötti vá­kuumban így vált a török Porta számára használható hatalmi tényezővé. 1682-ben ezért a szultán 40000 tallérnyi évi adó fejében az ország észak­keleti területein elismerte Erdélyhez hasonló vazallusállamát. Magyarország így 1685-ig négy részre szakadt, ami összességében óriási pusztulását és a törököknek való csaknem teljes kiszolgáltatását eredményezte. Thököly még akkor is kitartott az oszmánok mellett, amikor a keresztény hadak 1683. szeptember 12-én Kahlenbergnél felmentették a nagyvezír ostromolta Bécset. Felkelésének meghatározó szerepe volt abban, hogy Magyarország a nyugati közvélemény szemében a kereszténység védőbástyájából annak ellensége lett. Így Thököly mozgalma mindent összevetve kora újkori történelmünk mélypontja volt.