második jobbágyság Magyarországon – A közép-európai vagy Elbán túli koraújkori és újkori mezőgazdasági rendszer társadalmi jelenségeinek összefoglaló magyar neve rossz fordítás eredménye. Az Engelstől származó zweite Leibeigenschaft valójában »második szolgaság«-ot jelent. E felfogás szerint ugyanis a koraújkorban a – Magyarországon a 13. és 14. sz.-ban kiala­kuló – jobbágyságot megelőző korszak szolgaságára és üzemszervezésére em­lékeztető viszonyok jöttek létre, amelyek a jobbágyfelszabadításig álltak fenn. Első jelei a 16. sz. közepén figyelhetőek meg: a szabad költözésűek mellett megjelentek az örökös jobbágyok, a hagyományos földesúri szolgáltatások mellé új földesúri bevételek kerültek (pl. italmérés), a nemesek saját termé­keiket (bort, marhát, gabonát) értékesítették a bel- és külföldi piacokon. A 17. sz.-ban a pusztán álló földeket (allodiumok) földesúri kezelésbe vették, s jobbágyi robottal, ill. zsellérmunkával műveltették; arányuk a művelés alá vont területeken belül a középkor végéhez képest jelentősen megnőtt. A rendszer a 17. sz. második és a 18. sz. első felében teljesedett ki. A második jobbágyságot az 1960-as évektől a marxista történészek összetett társadalmi rendszerként fogták fel: a nemesi rend politikai súlyának fennmaradását, a városok »alulfejlettségét« is e fogalommal jelölték. Magyarország Csehor­szággal együtt az Elbán túli mezőgazdasági rendszer szélén helyezkedett el, így nem tekinthető a második jobbágyság klasszikus területének. Társadalmi rendszerként csak az egyszerűsítő társadalmi evolucionista (marxizmus), ill. az erre épülő regionalista (Wallerstein) felfogások keretei között értelmez­hető. A kifejezés használatát a modern történettudomány kerüli, helyette az egyes jelenségek leírására (pl. örökös jobbágyság) törekszik.