Anjou-kor – Az 1301 és 1386 közötti korszak neve Magyarországon, amely a francia eredetű nápolyi Anjou-dinasztia magyar ágából származó három (I. Károly, I. »Nagy« Lajos, Mária) és a nápolyi ágból egy (II. »Kis« Károly) király uralkodását foglalta magában. Rajtuk kívül a korszak elején a cseh Přemysl (Vencel) és a bajor Wittelsbach dinasztia (Ottó) egy-egy tagja volt még király. 1323-ig instabil politikai helyzet jellemezte: I. Károly belháborút folytatott ellenlábasaival és a hatalmát el nem ismerő bárókkal. Ezután szilárd kor­mányzat jött létre, amelyet a királyi birtokok túlsúlya, az ezeket szolgálati birtokként élvező udvari nemesség uralma jellemzett. Elkezdődött az arany­forintok verése, az évenkénti pénzváltást rendes adóvá alakították, ekkor vették művelés alá a körmöci aranybányákat, amelyek az 1370-es évekig a politikai aktivitás pénzügyi fedezetét biztosították. Folytatódott az Árpád-házi uralkodók hagyományos balkáni politizálása: Macsó, Bosznia, Dalmácia irá­nyába terjeszkedtek a magyar királyok. A lengyel trón 1370-es megszerzé­sével elkezdődött a magyar és egy szomszédos nyugati keresztény ország trónja egyesítésének rendszere. Sikertelen kísérlet történt a magyar és a nápolyi trón egyesítésére. A két román fejedelemséggel szemben az Anjouk kudarcot vallottak: Havasalföld és Moldva részben a velük való harcokban ekkor vált önálló országgá. Az Anjou-kor idején szűnt meg a szolgaság Ma­gyarországon, az agrárnépesség jó része jobbágy lett, lezárult a nemesség kialakulása. A nagy európai pestisjárvány az országot kevéssé érintette, az állítólagos 14. sz.-i válság itt nem éreztette hatását.