ellenreformáció Magyarországon – A katolikus egyház válságára és a reformációra a 16. század második felétől a katolikus megújulás és az ellenreformáció adott választ. Magyarországon a katolikus újjáéledés Oláh Miklós esztergomi érsek (1553–1568) alatt az érsekség új székhelyén, Nagy­szom­bat­ban kezdődött meg, de akkor még csupán szerény és átmeneti sikereket (reformzsinatok, egyházmegyei szeminárium-alapítás, jezsuiták le­te­lepítése) hozott. A századvégen utódai tevékenységének hatására azonban megkezdődött a magyar nemesség katolizálása. Az első ismertebb konvertiták Pázmány Péter (1582), Forgách Ferenc (1584), Balassi Bálint (1586) és Ester­házy Miklós voltak. Közülük került ki a 17. századi ellenreformáció első két vezéralakja, az esztergomi érseki székbe emelkedő Forgách és Pázmány személyében. Aktív tevékenységüket elsősorban a jezsuiták újbóli bete­le­pítése, gimnázium- és egyetemalapítás (Nagyszombat, 1635), valamint sike­res papnevelői, térítői és gazdag irodalmi munkásság fémjelezte. Sok módszert vettek át a reformátorok korábbi eszköztárából, de harciasabb kortársaik és utódaik egy része az erőszakos megoldásoktól (templom- és iskolafoglalás, prédikátorok elűzése és perbe fogása) sem riadt vissza, bár ezek az erős protestáns rendiség miatt összességében több kárt, mint hasznot hoztak. Forgách, Pázmány és utódaik kitartó munkájának köszön­hetően a katolicizmus új erőre kapott, bár egykori egyeduralkodó szerepét már sohasem nyerte vissza.