Védák – A brahmanizmus, majd a hinduizmus szanszkrit nyelvű szent iratai. (A véda szó jelentése: »tudás«.) Anyagát az Indus völgyébe bevándorolt árja törzsek hitvilágából, az ősi indogermán istenekhez (Indra, Váju, Varuna, Rudra, Djauszpitar stb.) és kultuszaikhoz kötődő különféle elképzelések ad­ják. A védikus tanokból, amelyek sokáig papi klánokon belül, apáról fiúra szállva, orális tradícióként éltek tovább, három nagy gyűjteményt állítottak össze. A Rigvéda az istenekhez intézett himnuszok gyűjteménye; a Jadzsur­véda a rítusok szabályait, az oltárok és áldozati helyek készítésének módját írja le és magyarázza; a Számavéda pedig főként a rituális zene és ének tu­dományával foglalkozik. Később született a démoni erők elhárítására hasz­nált mágikus mondások gyűjteménye, az Atharva-véda. Ezt követte a védikus kommentárirodalom, a brahmanák és az áranjakák létrejötte, amelyekben már a kozmosz természetére irányuló misztikus spekulációk is megjelennek. A Kr. e. 8–4. sz. körüli időszakban keletkeznek a főként a lélek (Átman) és a legfőbb, elvont istenség (Brahman) természetével és azonosságával foglalko­zó, hol verses, hol prózai, nagyrészt dialógus formájában megjelenő Upani­sadok (»titkos tanok«), amelyek az indiai filozófia első alkotásaiként értékel­hetők. A hindu tradíció – elsősorban az olyan nagy tanítók, mint Sankara vagy Rámánudzsa, ill. egyes szent iratok – szerint a Védák messze nem kor­látozódnak a fenti gyűjteményekre, szerves részét képezik az olyan szövegek is, mint a Mahábharata, a Pancsarátra, a Rámájana és a Puránák.