hinduizmus – Az Indiában máig uralkodó vallási rendszer. A hinduizmus a buddhizmus és a dzsainizmus által megrendített régi, védikus gyökerű brah­manizmusból az első évezred végére alakult ki, mintegy annak megrefor­málásaként, ami főként Sankara (788–820) nevéhez fűződik. A reform a régi istenpanteont részben átalakítja: a személytelen, abszolút és megfogha­tatlan Brahman helyébe a Brahmá, Visnu és Síva, a teremtés, a fenntartás és a pusztítás egységét jelképező isteni Háromság (Trimúrti) lépett. Közülük talán Visnu a legkiemelkedőbb, mivel számtalan testet öltése (avatárája) révén több jelentős istenséggel is azonosult, így többek között Rámával és Krisnával, de más vallások isteneivel is. (A hinduk pl. Jézust is Visnu egyik avatárájaként tartják számon.) Síva a Hármasság pusztító és újjáteremtő aspektusának képviselője, a jóga ura, hozzá kapcsolódik a lingam, azaz a férfi nemzőerő kultusza. A három főisten közül Brahmá tisztelete terjedt el a legkevésbé, míg a vaisnava (»Visnu-hitű«) és a saiva (»Síva-hitű«) hinduizmus jelentős méreteket öltött. A hinduizmus több olyan népi hiedelmet és ősi kultuszt is magába olvasztott, amelyek addig a brahmanizmuson kívül re­kedtek, többek között a dravida népek hitvilágának bizonyos elemeit. A Tri­murti mellett a védikus istenek kultusza is megmaradt, bár ezek alakjai kisebb-nagyobb mértékben megváltoztak. Így pl. Varunát, aki a Védákban, ill. a brahmanizmus korában még égisten volt, ekkorra már inkább tengeris­tenként tisztelték. Több új istenség is fölbukkant, közülük a legfontosabb Síva két fia, az elefántfejű Ganésa és a hadisten Szkanda. A Gupta-kor végére alakult ki a hinduizmus ikonográfiája. Ekkor szabják meg részletesen az istenek feladatkörét is, s ugyancsak erre az időszakra – e változásokkal összefüggésben – alakul ki az ortodox hindu filozófia.