hindu filozófia – Az ind filozófia, amelynek kezdetei a Rigvéda teremtés­himnuszaiig és az Upanisadok misztikus bölcseletéig (Kr. u. 5–8. sz.) nyúlnak vissza, nem választható külön a hindu vallástól. A Gupta-korra, a 4–5. sz. körüli időre alakul ki a hat darsana, a hat ortodox bölcseleti szisztéma rend­je. A Kanáda által alapított vaisésika (»megkülönböztetés«) az anyagi elemek, szubsztanciák analízise, amely eljutott az atomizmusig. Ennek módszertani kiegészítője a logikai megismerés, a nyája, amelynek legnagyobb mestere Gó­tama. A Kapila által alapított szánkhja (»számbavevés« vagy »kifejtés«), amely a lételemekkel és a tudat mibenlétével foglalkozik, vélhetőleg a buddhizmus előtti időkben is létezett, de csak Ísvarakrisna foglalta egységes rendszerbe. A szánkhja gyakorlati megvalósítása a jóga, amelyet ősi extázis- és légzés­technikákból, ill. többféle meditációs praxisból Patandzsali alkotott meg (2. sz. körül). Az utolsó két darsana egzegetikai módszer: a védánta (»védák vége«), amelynek legnagyobb mestere Sankara (788–820), főként az Upanisa­dok tanításait összegezte és illesztette a hindu hitrendszerhez. Vizsgálódá­sának középpontjában az abszolútum (Brahman) és a lélek (Átman) azonos­ságának és különbözőségének mibenléte áll. A védántával – amely később az összes darsanát magába olvasztotta – szorosan egybefonódott a mímámszá, amely a brahmanista ritualisztikát magyarázta. A darsanákon kívüli irány­zatok közül leginkább a lókájata említésre méltó. Ez a materialista elképzelés elvetette a transzcendens lélek eszméjét, s az érzékszervi tapasztalást fo­gadta el a megismerés kizárólagos formájának. A hindu bölcselet – főként a logika – fejlődését a buddhista filozófia képviselőivel való viták is elősegí­tették.