Zalai Béla – sz. 1882 (Debrecen), h. 1915 (Omszk), a 19–20. század forduló­ja magyar filozófiájának újszerű gondolkodású alakja, akit a korai halál meg­akadályozott filozófiája részletes kifejtésében. (Lukács György még életében »az egyetlen eredeti magyar gondolkodónak« tartotta.) Tanulmányait a kolozs­vári, lipcsei, párizsi és budapesti egyetemeken folytatta, nevesebb tanárai voltak pl. Böhm Károly, Wilhelm Wundt és Alexander Bernát. Tanulmányai­nak befejezése (1906) után, fiatalon megkísérelt habilitációja a budapesti egyetemen nem sikerült, középiskolákban tanított, közben először magyarul, majd utolsó éveiben németül írta filozófiai munkáit. Az I. világháború elején orosz hadifogságba került, és a fogolytáborban kitört tífuszban meghalt. Az alkotómunkára rendelkezésére álló szűk évtizedben először a fenomenológia felé fordul: a pszichologizmus meghaladását kísérli meg Husserl nyomán, majd holista tárgyelmélet kidolgozásába fog. Tárgyelméletének továbbfejlesz­téséből indulnak ki utolsó éveinek befejezetlenül maradt általános rendszer­elméleti vizsgálódásai. A rendszerelmélet a témája fő művének, az 1982-ig kéziratban maradt Allgemeine Theorie der Systeme-nek is (A rendszerek álta­lános elmélete, 1913–14), amely Lukács György hagyatékából került elő.