radioaktivitás – Atommagok spontán átalakulása, melynek során az atommag nagy energiájú radioaktív sugárzás kibocsátásával alacsonyabb energiaállapotba megy át. A jelenségnek 1896-ban Marie Curie adott nevet, jelentése »sugárzóképesség«. A legtöbb elemnek van radioaktív izotópja, ezek esetében az atommagokban a stabil változatokhoz képest több vagy kevesebb neutron van. Az egyes izotópok átalakulására jellemző a kibocsátott sugárzás fajtája, energiája, felezési ideje. Egy-egy felezési idő alatt az eredeti anyagmenyiség fele elbomlik, másik fele változatlan marad, a következő periódusban folytatódik a feleződés. A felezési idők széles tartományban változnak (milliárd évek – a másodperc törtrésze). A természetben előforduló hosszú felezési idejű izotópok (urán, tórium, kálium) bomlásából származó hő tartja olvadt állapotban a Föld belső magját. Stabil izotópok besugárzással radioaktívvá tehetők, a besugárzást rendszerint atomreaktorokban vagy részecskegyorsítókban végzik. Mesterséges radioaktív izotópokat először Frédéric és Iréne Joliot-Curie állított elő 1934-ben. Nyomjelzőként való alkalmazásukat Hevesy György dolgozta ki. Radioaktív izotópokat széles körben alkalmaz az orvostudomány, elsősorban daganatos megbetegedések diagnosztikájára és terápiájára.