civilizáció – a latin civis (»polgár«) szóból. A 18. században közel egy időben jelenik meg Franciaországban és Angliában a viselkedés kifinomultságának és pallérozottságának jelölésére. Először melléknévi alakban használják, korabeli francia felfogásban az számít civilisé (»civilizált«) módon viselkedő embernek, aki tud uralkodni érzelmein, választékosan társalog, egyszóval betartja a királyi udvarban szokásos udvarias magatartás szabályait. A 18. század második felében már főnévi formában is előfordul. A fiziokratáknál az erkölcsök, szokások és intézmények tökéletesedésének folyamatát jelenti. Német nyelvhasználatban gyakori a kultúra és a civilizáció szembeállítása: az előbbit az intellektuális-morális-művészi teljesítményekkel hozzák össze­függésbe, míg az utóbbit egyaránt vonatkoztatják gazdaságra, politikára és technológiára. A történelemtudományban általában azt a társadalmat nevezik civilizációnak, amelynek városai vannak, államszervezetet és írásbeliséget alakított ki, tehát elért egy bizonyos fejlettségi szintet. Kezdettől fogva szo­rosan összekapcsolódik a fejlődés és a hanyatlás gondolatával: Spengler sze­rint a civilizáció a kultúra pusztulás előtti, utolsó stádiuma, míg Toynbee-nél a történelem a civilizációk története. Globális fogyasztói civilizáció és nemze­ti kultúra utóbbi időben megjelenő szembeállításában a civilizáció gyakorta a modernizáció folyamatának szinonimájaként használatos.