esélyegyenlőség – A modern jogrendszerek alapvető elve a diszkrimináció tilalma, illetve az egyenlő bánásmód követelménye. Tiltott minden olyan ma­gatartás, amely bizonyos tulajdonságaik alapján egyes személyekkel vagy személyek egyes csoportjaival szemben hátrányos megkülönböztetést ered­ményez. Tény azonban, hogy például a nem, a nyelv, a származás, a sze­xuális irányultság, valamilyen fogyatékosság – s a felsorolás még hosszan folytatható lenne – már akár születésétől fogva hátrányosabb helyzetbe hoz­hat valakit embertársainál. Gyökeresen eltérő lehetőségekkel, várakozá­sokkal vághat neki az életnek egy szegény, vidéki, alacsony műveltségű családban felnövő kislány és egy jómódú, nagyvárosi, értelmiségi családból való fiúgyermek. Éppen ezért nem elegendő annak biztosítása, hogy a hát­rányos helyzetű személyeket a többiekkel azonos jogok illessék meg; az esélyegyenlőség eléréséhez olyan intézkedésekre van szükség, amelyek a hátrányokat csökkentik, illetve megszüntetik (lásd a 2003. évi CXXV. tör­vényt az egyenlő bánásmódról és az esélyegyenlőség előmozdításáról). Ezen intézkedések megtétele elsősorban állami feladat, de bizonyos kötelezett­ségeket az állam magánfelek számára is előírhat. Az ilyen pozitív diszkri­mináció – az Alkotmánybíróság állásfoglalása alapján – nem alkotmányellenes, hiába sérti formálisan az egyenlő elbánás követelményét. A pozitív diszkrimi­náció korlátja, hogy nem sérthet alapvető jogot, nem biztosíthat feltétlen előnyt, és nem zárhatja ki az egyéni szempontok mérlegelését.