Újszövetség – A Biblia anyagának második része, a kibontakozó kereszténység saját szent irodalmának a zsidó vallási hagyományt, az Ószövetséget kiegészítő, azt saját előképeként értelmező gyűjteménye, amelynek fő témája az ószövetségi ígéretek beteljesülését jelentő Krisztus-esemény, a megtestesülés és a megváltás eseményeinek és az ősegyház életének hitvalló feltárása. Az eredetileg görög nyelven, Kr. u. 65 és 110 között keletkezett, 27 iratból álló gyűjtemény élén Máté, Márk, Lukács és János evangéliuma áll, amelyek Jézus földi életének eseményeit, megváltó halálát és feltámadását beszélik el és röviden felidézik a Mester szavait, tanításának lényegét is. A következő irat, az Apostolok cselekedetei az ősegyház történetébe ad bepillantást, Pálnak és más apostoloknak a gyűjteménybe felvett levelei a legkorábbi igehirdetés világát elevenítik meg, a teljes gyűjteményt pedig a keresztény apokaliptika foglalatát jelentő Jelenések könyve zárja le. Az újszövetségi gyűjtemény kanonizálására és az apokrif hagyomány kiválogatására komoly viták után Kr. u. 141 és Kr. u. 367 között került sor. Maga az újszövetségi hagyomány ettől az időtől a keresztény hit alapvető forrása és alapja, sugalmazott és tévedhetetlen tanítás, amely minden teológiai elméletalkotás és egyházi, dogmatikai megnyilatkozás kiindulópontja. Értelmezése és használata azonban gyakran vált a kereszténységen belüli felekezeti viták, az utóbbi évszázadokban vallástörténeti nézeteltérések tárgyává is.