marxista Lukács – A fiatal Lukács már alkalmazta egyes műveiben Marx­nak szociologizálóként fölfogott szemléletét, más írásaiban pedig (Esztétikai kultúra, 1913) a proletariátustól várta egy a polgárit fölváltó új kultúra kiala­kítását. A marxizmusra való áttérése azonban alapvetően gyakorlati indítta­tású volt: a szocializmus bolsevik változatában ugyanis egy a világot lényegé­ben vallásos hittel megváltani akaró mozgalmat ismert föl: ez a meggyőző­dése jut kifejezésre Taktika és etika című kötetében (1919). Marxista filozófiá­jának klasszikus kifejtése azonban a Történelem és osztálytudat című tanul­mánygyűjtemény (1923). A »polgári« (újkori) gondolkodásnak mindenekelőtt Kant és Hegel filozófiájában megnyilvánuló »antinómiáit« elemezve Lukács arra az álláspontra jut, hogy az igazi szubsztancia a történelem (a természet maga is »társadalmi kategória«), a történelem szubjektuma pedig ennek cse­lekvő alkotója, végső soron a proletariátus, ám nem spontán-empirikus adottságában, hanem egy »hozzárendelt osztálytudat« (a rousseau-i volonté générale megfelelője) által vezérelten. A könyv a »nyugati« marxizmus alap­műve lett, a kommunista mozgalomban azonban mint revizionistát utasítot­ták el, s Lukács kénytelen volt önkritikát gyakorolni és megtagadni elveit. A fiatal Hegel (1948) és Az esztétikum sajátossága (1963) »ortodox« marxista szel­lemben igyekszik földolgozni korábban már érintett témáját, de ezek a gon­dolkodói öncenzúra folytán nagymértékben veszítenek átütő erejükből. Lu­kács egyes tanítványaiból jött létre később az úgynevezett Budapesti Iskola.