disszociáció (neuropszichológia) – Az agysérülésekből származó pszi­chológiai adatok alapvető elemzési módszere. Amennyiben egy beteg ká­rosodott teljesítményt nyújt X feladaton, de normális szinten teljesít Y feladaton, akkor feltételezzük, hogy a két feladat megoldásához szükséges megismerési funkciók disszociálódnak egymástól. A neuropszichológiai iro­da­lom­ban megkülönböztetik az egyszerű és a kettős disszociációt. Egyszerű dissszociációnak nevezzük azt a hipotetikus helyzetet, amikor csak olyan esetekkel találkozunk, ahol X feladat (pl. olvasás) végrehajtása károsodik, de Y feladat (pl. írás) épen marad, viszont nem találunk fordított sérülési mintázatot. Az egyszerű disszociáció alapján nem vonható le az a kö­vet­keztetés, hogy X és Y feladat végrehajtása egymástól független rendszerek működésén alapul. A kettős disszociációs leírások, ezzel szemben, ká­ro­so­dott X és normális Y, valamint károsodott Y és ép X teljesítményt produkáló eseteket is dokumentálnak. A neuropszichológiai irodalomban akkor be­szél­hetünk úgynevezett »tiszta disszociáció«-ról, ha X sérülése mellett más megismerő funkció nem károsodik, ez azonban igen ritkán fordul elő a kli­ni­kai gyakorlatban, ahol a kiterjedt idegrendszeri sérülések gyakran egyszerre számos funkció károsodását idézik elő. A disszociációs alapelvek se­gít­sé­gé­vel a kognitív neuropszichológiai elméletalkotók olyan funkcionális elme-mo­delleket alkotnak, amelyek a legjobban illeszkednek az ismert sérülési min­tázatokhoz.