kognitív pszichológia – a latin cognitio (»megismerés«) szóból: a kísérleti pszichológia vezető irányzata a huszadik század második felében. Az emberi megismerés vizsgálatát állította a kísérletezés előterébe, a belső modellek, a reprezentációk kialakulásának és irányító szerepének törvényeivel. Fő ku­ta­tási témái az észlelés, figyelem, emlékezés, gondolkodás, nyelv, döntés vizs­gálata. Neves képviselői D. Broadbent, G. Miller, U. Neisser, G. Sperling, M. Posner, R. Shepard. Fő kutatási módszere a válaszidők és a hibázások elem­zése pontosan ellenőrzött kísérleti helyzetekben, mely ma kiegészül az agyi kiváltott elektromos válaszok és az agyi képalkotó módszerek használatával, s agysérült betegek teljesítményzavarainak értelmezésével. A megismerés szakaszait egy közös folyamat részeiként kezeli az információfeldolgozási fel­fogás, mely szerint a külvilágból érkező ingerek egyre elvontabb le­ké­pe­zé­seket hoznak létre fejünkben, a szenzorostól az egészen elvontig, különböző idői és szerveződésű tárak keretében értelmezve. A perceptuális ciklus fo­gal­mát előtérbe állító, pragmatikusabb felfogások a reprezentációkat kétirányú információfeldolgozás kompromisszumaként fogják fel: a leképezést az el­vá­rások, sémák is befolyásolják. A kognitív pszichológia a fejlődés vizsgálatában a koragyermekkori magasan szervezett tudásokat emeli ki.