oktatáselmélet – a pedagógia egyik fő területe, a tanulás általi tudás el­sajátításának rendszerével foglalkozik. Alapkérdése a »mit és hogyan« kell oktatni. Az oktatás iránti elméleti érdeklődés (Comenius, Pestalozzi, Apáczai Csere) különösen a középkor végén és az újkor kezdetén vált erősebbé, amikor a formális oktatás fontosságát egyre szélesebb körben ismerték fel. Kezdetben még nem a műveltség a pedagógiában kérdése vált a fő kérdéssé, mivel a hét szabad művészet rendszere a középkorban mindenütt általános követelménnyé tette a tanítás segítségével történő nevelést, a vallás, az erkölcs, a magatartás formálását. Ennek megfelelően a középkor gondolkodói előtérbe állították a »mindenkit mindenre megtanítás egyetemes mű­vé­szetét«. A 19. sz.-ban az oktatáselméleti (didaktikai) kérdéseket az általános pedagógia tárgyalta, elsősorban azzal a céllal, hogy a pedagógusképzés szá­má­ra a tanításhoz általános módszertani iránymutatást nyújtson. – Az is­ko­la­rendszerek kiépülésével és a tömegoktatás elterjedésével a modern ok­ta­tás sajátos problémájává váltak a »kinek« »ki« tanítson kérdései, kiegészítve a tradicionális oktatáselmélet alapkérdéseit. Az oktatáselmélet 20. sz.-i meg­úju­lá­sára nagy hatással volt a pszichológia és a szociológia, melynek kép­vi­selői (Skinner, Bloom) a tantervelmélet kidolgozásával megújították a tan­anyag kiválasztását, elrendezését, valamint az oktatási folyamat cél­rend­szerét, tervezését, ellenőrzését, értékelését. Az oktatáselméletben az utób­bi évtizedekben megerősödtek az informális tanulás és a távoktatás elemei.