afázia – az agyterületek sérülésének következtében előálló nyelvi korláto­zottságok összefoglaló neve. A francia Paul Broca 1861-ben publikált legfon­tosabb következtetése az, hogy jobbkezes személyeknél a beszéd kifejező, kivitelező apparátusa az agy bal homloklebenyének egy kicsi területével, a harmadik homloki agytekervény hátsó harmadával van kapcsolatban. Ezt a régiót ma Broca-területnek nevezik. Broca rámutatott: ha ez az agyterület károsodik (például agyvérzés következtében), akkor nyelvhasználati zavarok, beszédzavarok keletkeznek. A betegek gyakran hagynak ki szavakat és tol­dalékokat; a nyelvtani viszonyokat jelölő szavakat, toldalékokat hibásan al­kalmazzák vagy elhagyják; beszédük lassú, töredezett; egyes hangok kiejtése nehézséget okoz számukra; beszédértésük általában lényegesen jobb mint beszédprodukciójuk. 1874-ben a német Carl Wernicke másfajta afáziás tü­netcsoportot fedezett fel. Wernicke betegei ugyanis folyamatosan beszéltek, ez azonban »halandzsára« emlékeztetett. A hibákat nem a hangok megfor­málásában, hanem kiválasztásukban követték el. Az ilyen betegek adott szó helyett azzal rímelőt vagy vele szemantikai kapcsolatban lévőt mondanak, időnként pedig hasonlóan hangzó, de nem létező szavakat (»neologizmu­sokat«) alkotnak; beszédértésük is korlátozott. Ennek oka az első halántéki agytekervény (az ún. Wernicke-terület) sérülése. Az egészséges ember nyelv­használatában a két agyterület együttműködik: a Wernicke-terület alapvető funkciója a hangzó beszéd megértése, a Broca-terület pedig a beszédproduk­ció kivitelező apparátusát irányítja.