idősebb Plinius – sz. Kr. u. 23/24, h. 79. Természetrajza (Historia naturalis) az első átfogó, latin nyelvű enciklopédia, amelyet szerzője a római könyvtárakban elérhető görög-latin szerzők kivonatolásával állított össze. A mű célja közérthető formában rögzíteni »mindennek az igazi természetét«; főként azonban azokat az általános műveltséghez tartozó kérdéseket tárgyalja, amelyeket, amint az »Előszó«-ban írja, »a görögök 'enküklopaideá'-val jelölnek«. Ennek szellemében tárgyalja a kozmológia, a földrajz, az ember-, állat-, növény- és ásványtan, a gyógyászat, de (a természet utánzásának tekintett) festészet, szobrászat és más műalkotások kérdéseit is. Munkáján érződik Arisztotelész hatása, ám a spekulatív filozófiai problémák mellőzésével az ismeretek gyakorlati hasznára fekteti a hangsúlyt. Így a természeti megfigyelések praktikus tanácsokkal, receptek, étrendek és »érdekességek« (pl. vér- és húsesők) leírásával keverednek. Plinius elutasítja a politeizmust és a babonát. Egységes módszer híján a jelenségek okait részint a közvetlenül megfigyelhető tapasztalati összefüggésekben (»aki látta a fényét, abba nem csap a villám«), részint a természet végtelen gazdagságú »isteni hatalmában« (II.93) keresi. A világ »szentséges, örök és mérhetetlen« remekmű (II.1), mely az ember hasznát szolgálja, ám mértéktelen kihasználását (pl. bányászat) Plinius »hálátlanságnak« tartja. A mű számtalan kódex és ősnyomtatvány formájában maradt ránk, s nemcsak az ókori tudás foglalatának, de – főként a 16. sz.-tól kezdve – a természetrajzi gyűjtőmunka klasszikus mintájának is tekintették.