gnózis – görögül »tudás«. Mágikus elemekkel tarkított késő antik misztikus vallási irányzat, amely főként Egyiptomban és a Közel-Keleten terjedt el. Két fő ágát különíthetjük el: a pogány és a keresztény gnózist, utóbbi virágkora a Kr. u. 2. század. A gnózis vagy gnoszticizmus inkább gondolkodásmód és vi­lágkép, egységes dogmatikája sohasem alakult ki. Az elitista, szektás beállí­tottságú gnosztikusok általában tagjai voltak a korai keresztény közössé­geknek, ám magukat magasabbrendű, titkos tudás birtokosának tartották. Erre utal elnevezésük is, amelyet a keresztény egyházatyák használtak gyűj­tőnévként a különféle hasonló fölfogású csoportokra. Ilyen csoportok voltak a valentiniánusok, a naasszénusok, az ophiták, a széthiánusok, a káiniták és a Barbéló-gnosztikusok. A gnosztikusok dualista és antijudaista álláspontot foglaltak el: az Ótestamentumot is elvetették, s a szellemi világot és az azt képviselő Jézust szembeállították Jahvéval, az anyagi világ zsarnoki terem­tőjével. Kedvelték a bonyolult teológiai spekulációkat, a kozmoszt – benne a mennyországgal – számos szférára osztották. Az antik gnózis legfontosabb emlékei a kopt nyelvű Nag Hammadi iratanyag, valamint a szintén kopt Bruce-kódex. A legelterjedtebb gnosztikus irányzat az iráni zoroasztriánus vallás elemeire épülő manicheizmus volt, amely eljutott Közép-Ázsia türk népeihez, sőt Kínába, de továbbélt olyan középkori eretnek szekták tanaiban is, mint a balkáni bogumilok, ill. azok nyugati ága, a katarok. Egy antik gnosztikus közösség, a Koránban is szereplő mandeusok kisszámú endogám csoportként mindmáig léteznek Irak területén. A gnoszticizmus a mai Nyugaton is újjá­éledt, főként a New Age mozgalomban és más ezoterikus irányzatokban.