sajátmozgás – a csillag térbeli mozgása által kiváltott szögelmozdulás az égen, szokásos mértékegysége ívmásodperc/év. Elsőként E. Halley mutatta ki 1718-ban. A legnagyobb ismert sajátmozgása a Barnard-csillagnak (Nyíl­csil­lag) van (10,3 ívmásodperc/év). A sajátmozgást hosszú időn át végzett pontos pozíciómérésekből állapítják meg. Az ilyen mérések pontossága je­len­leg kb. ezred ívmásodperc. A szögelmozdulás mozgási sebességgé ala­kí­tá­sá­hoz ismerni kell a csillag távolságát is. Annál nagyobb egy csillag sa­ját­moz­gá­sa, minél közelebb van hozzánk, és minél gyorsabban mozog a látóirányra merőlegesen. A csillag valódi térbeli mozgását a sajátmozgásból le­szár­maz­ta­tott sebesség és az arra merőleges (látóirányú) sebesség vektoriális eredője, valamint a Nap térbeli sebessége közötti különbség írja le. Nagyszámú csil­lag sajátmozgásából a Tejútrendszer kinematikai és dinamikai tu­laj­don­sá­ga­ira is lehet következtetni, pl. a galaxis forgására, a közepén levő fekete lyuk tömegére, de a sajátmozgás értéke fontos kritérium annak eldöntésében is, hogy egy csillag valamely csillaghalmazhoz tartozik-e. Két egymáshoz közeli csillag közös sajátmozgású rendszerként kettőscsillagot is alkothat.