vallásfenomenológia – a leíró és összehasonlító vallástörténet, a val­lásfilozófia és a vallásetnológia felismerésein alapuló, a vallási jelenségek teljes körének számbavételére hivatott, világnézetileg szigorúan semleges ágazati vallástudomány. Szemléletének alapja az a R. Otto által megfogal­mazott vallásbölcseleti hipotézis, amely a vallás lényegének a Szent létezését és megmutatkozását, a valóság szent és profán dimenzióinak elkülönülését, az embernek a világ szent – és transzcendens – rendjével való találkozását veszi, módszertani alapjának pedig a fenomenológiai filozófia eljárását tekinti. A vallásfenomenológia lényege a vallási jelenségek gazdag sokféleségének néhány alapvető létdimenzióra való leszűkítése és az egyedi, alkalmi elté­résektől elvonatkoztató ábrázolása, amelynek intellektuális keretét az ember mint homo religiosus közvetlen tapasztalata és szemlélete, tartalmát pedig a vallási jelenségek gazdag sokfélesége adja. Így a modern vallástudomány alapjául szolgáló vallásfenomenológiai rendszer – a tudo­mányág klasszikusai, G. van den Leeuwe, G. Widengren, R. Pettazzoni, R. Heiler vagy M. Eliade meg­közelítése szerint – a Szent megjelenésének, megmutatkozásának olyan mo­tívumaira épül, mint a Szent terének és idejének elemzése, a szent szemé­lyek, viszonyok és cselekvések tipológiájának meg­alkotása. Elvileg tekintve a vallásfenomenológia mint rendszer az a fogalmi váz, amely a vallási valóság sokféleségének, jelenségei gazdagságának értelmezéséhez kínál formát, ke­retet.