Trianoni békeszerződés – az I. világháború győztes hatalmai és Magyarország mint vesztes állam között létrejött megállapodás. 1920. június 4-én írták alá a Párizs melletti Versailles kastélykertjének Nagy Trianon nevű palotájában. A nemzetgyűlés 1920. november 15-én fogadta el, és 1921. július 31-én emelkedett törvényerőre (XXXIII. tc.). A 14 részes szerződés a Nemzetek Szövetségének alapokmányával kezdődött. A második rögzítette Magyarország új határait. Ennek értelmében Magyarország területe – Horvátországot nem számítva – 282 ezer négyzetkilométerről 93 ezer négyzetkilométerre, lakóinak száma pedig 18,2 millióról 7,6 millióra csökkent. Az elcsatolt területeken élő 10,6 millió ember közül 3,2 millió volt magyar. Ezek közül 1,6 millió Erdélyben, 1 millió Szlovákiában és Kárpátalján, csaknem félmillió pedig a Délvidéken élt. A harmadik rész kimondta, hogy a Nemzetek Szövetsége hozzájárulása nélkül Magyarország nem mondhat le függetlenségéről, vagyis nem egyesülhet Ausztriával. Az ötödik rész előírásai szerint Magyarország csak egy 35 ezer fős, önkéntesekből álló hadsereget tarthatott fenn. Páncélos járműveket, tankokat, hadihajókat és harci repülőgépeket sem nem gyárthatott, sem nem vásárolhatott. A kilencedik rész előírásai értelmében 1921-től kezdődően 30 éven át jóvátételt kellett fizetni a háborúban okozott károkért Olaszországnak, Jugoszláviának, Romániának és Görögországnak. A trianoni békeszerződést a magyar társadalom súlyos igazságtalanságként fogta fel, és a két világháború közötti magyar politika legfontosabb célja annak revíziója volt.