nyelvújítás – A felvilágosodás eszméi jelentős szerepet tulajdonítottak az anyanyelvnek, ezért többek közt erre alapozva megindul a szellemi élet nyelvének magyarítása, a latin és a német nyelv háttérbe szorítása. Ez utóbbi részben válaszreakció a II. József idején, majd az 1848-as szabadságharc leverése után tapasztalható németesítésre. A nyelvművelő mozgalom egyik elindítója a Mária Terézia nemesi testőrségében is szolgáló Bessenyei György volt, akinek az Ágis tragédiája című verses drámájának 1772-es megjelenésétől számítjuk a magyar felvilágosodást. A mozgalomhoz a szellemi élet szinte minden tagja csatlakozott, kulcsfigurává pedig Kazinczy Ferenc vált. A nyelvújítás célkitűzése az volt, hogy többek közt a korszak szellemi és anyagi műveltségének megfelelő magyar szavak megteremtésével alkalmassá tegye a nyelvet a »modern« életre. Ez a törekvés a szépirodalomban, a tudományos nyelvben, az újságírásban, a színjátszásban és az oktatásban is teret kapott. A szóalkotás jellemző formája a képzés, elvonás, összetétel, összevonás, tükörfordítás, táj- és kihalt szavak beemelése volt. A nyelvújítás egyúttal az egységes nyelvi norma és helyesírás kialakulásához vezetett, mivel ez egészen eddig tájegységenként változott. Az újítás nem korlátozódott a szavak szintjére, az úgynevezett »fentebb stíl« jegyében esztétikai szempontok is megjelentek a szövegalkotásban. A nyelvújítók (neológusok) és a hagyományőrzők (ortológusok) közti legismertebb pengeváltás: az 1813-ban megjelent Mondolat című gúnyos röpirat és az erre 1815-ben adott Felelet, amit Kölcsey Ferenc és Szemere Pál írt. Végül az egységes írott magyar irodalmi és tudományos nyelv a 19. század közepére szilárdult meg, szóbeli változata pedig a 19. század végére.