Sturm und Drang – németül »vihar és vágy«: a német irodalmi föl­vi­lá­gosodás jelentős szakaszának, egy elsősorban az 1770-es években föllépő szellemi mozgalomnak az elnevezése. A név F. M. Klinger egy 1776-os drá­májának hasonló címéből ered, de mivel a mozgalomban résztvevő fiatal köl­tők és írók jellemzője volt, hogy a zsenialitást tartották a legtöbbre, a kor­szakot »zseni-korszaknak« (Geniezeit, Genieperiode) is nevezik. Vezéralakjai, a filozófus J. G. Herder és a költő J. W. Goethe körül főleg straszburgi és frank­furti fiatal költők és írók csoportosultak; az irányzat egyik meghatározó szereplője Friedrich Schiller. Képviselői szembefordultak a francia klasszi­ciz­mus és fölvilágosodás irodalmának racionalista kánonjával, de általában a merev racionalizmussal és a fölvilágosodás laposnak tartott emberképével is – ugyanakkor csatlakoztak a fölvilágosodás szentimentalista és pre­ro­man­tikus mellékáramlatához, amennyiben élesen bírálták a »természetellenes« társadalmi rendet és annak rendi korlátait, merev konvencióit és életidegen morálját. Nyilvánvalóan hatott rájuk Rousseau kultúrkritikája és E. Young zsenielmélete, de a pietista vallásos hagyomány is. A mozgalom eszmei ve­zér­motívumai az önmegismerés, az egyénnek mint testi-lelki egésznek a szabadsága, az érzelmek és az érzékek, az ösztönök és a sponaneitás föl­sza­badítása voltak. A természet megismerése és a természetközeliség minden élőnek és minden alkotásnak a forrása; az individuum természetadta ké­pes­ségeinek legmagasabb fölfokozása pedig a zsenialitás. Az alkotó művész mint eredeti géniusz (Originalgenie) egyszeri és összehasonlíthatatlan jelenség; az egyes népek, nyelvek és kultúrák belső lényegét pedig a hasonló jellegű ősi és népi költészetben megnyilvánuló néplélek hordozza. A mozgalom nagy ha­tást gyakorolt a későbbi német klasszicizmusra és méginkább romantikára, nemcsak az irodalomban, de a filozófiában is.