Marduk – Babilónia állami istene Hammurapi korától kezdve. Feltehetően már a Kr. e. III. évezred végén, a III. Ur-i dinasztia korában Babilon védő­is­te­ne volt, temploma az É-sag-íl-a (a felemelt fej temploma). Kultuszának fel­emel­ke­dése és elterjedése szorosan összefügg Babilon politikai és kulturális jelentőségének növekedésével. Körülbelül a Kr. e. XIV. századtól Asszíriában is népszerű istenné vált. Gyakran hivatkoztak rá Bel (úr) néven is. – A ba­bi­lóniai teremtés-eposzban (Enuma elis) Marduk az istenek királya, az emberi világ megteremtője. Apja Enki, ill. Éa, felesége Szarpanitu, fia az írnoki tu­do­mány istene, Nabű. Marduk jelzőit és tulajdonságait jelentős részben más istenektől vette át, amelyekkel azonosították. Többek között a mágiát, a böl­cses­sé­get, a vízet, a növényzetet, a gyógyítást és a bírás­ko­dást/igaz­ság­szol­gál­ta­tást lehet hozzá kötni. – Kultuszának egy formájában a többi istent Mar­duk aspektusainak tekintették, ami a monoteizmushoz közelítő felfogás, ám nem tagadták más – részben nőnemű – istenek létezését. – A babiloni új évi ünnep (akitu) középpontjában Marduk állt. Ennek során az isten szobrát vé­gig­hor­dozták Babilonban egy meghatározott útvonalon, és a király »meg­ra­gad­ta Bel kezét«. – Marduk szimbóluma az ásó, állata pedig a kígyó-sárkány (mus­hussu) volt.