spanyol barokk dráma és színház – A kb. 1509–1669-ig tartó ún. »Siglo de Oro« (aranykor) dramaturgiai normáját (A komédiaírás új művészete 1609) is versbe öltő Lope de Vega (1562–1634), illetve Calderón (1600–1681) köré cso­por­tosuló írók darabjainak barokk jellegét abban lehet megragadni, hogy kö­ve­tendő, illetve elrettentő példák bemutatásával megerősítik a nézők evilági (vagyis egy meghatározott, ám éppen elbizonytalanodó társadalmi szerepen alapuló) identitását, illetve előkészítik őket örök (és egyedül bizonyos) identitásukra. Az immanencia és a transzcendencia közötti feszült­ség igen sokszínűen (különböző témákban, műfajokban és szerepekben) és igen magas darabszámban artikulálódik, amit a színház egyértelmű »divatja« ma­gyaráz. Az ún. corral-színházakban és az úrnapi játékok színpadán fényes nappal zajló több órás comedia-előadásokat a tömegszórakozás részének le­het tekinteni, amit a hosszú játékidőn és a telt házakon kívül az is igazol, hogy az előadásokat a gazdag nemesek és a király is látogatta, akik előtt pedig mesterségesen világított udvari színházaikban ugyanazok a színészek tartottak rendszeresen magánelőadást. A művek európai recepciója Lessing (Hamburgi dramaturgia, 1767/1768 – polgári dráma) és August Wilhelm von Schlegel (Vorlesungen über dramatische Kunst und Literatur, 1809) elemzéseivel kezdődik, legjelentősebb állomásának pedig Hugo von Hofmannsthal dráma­költői munkássága tekinthető.