mágnes – a mágnesség alapjelenségeit mutató anyagi közeg, amelynek alap­ve­tő tulajdonságai a kétpólusú (északi és déli) sarkítottság és a más mág­ne­ses anyagokra érintkezés nélkül, a távolból is ható vonzó vagy taszító erő. Ez a sokáig rejtélyesnek tartott távolhatás a mágneses erőtér. A mágnesnek és erőterének egymást feltételező kölcsönös viszonyára a folyómeder és a víz költői hasonlata érvényes: »mint víz a medret, követed és teremted«. A mágnesek vonzását már az ókorban ismerték, a 19. sz. óta pedig azt is tudjuk, hogy a villamos áramok is teremtik és követik a mágneses erőteret. Így minden anyag mágneses a maga módján a benne mozgó elektronok áramai miatt, mágneseknek azonban mégis csupán a rendezett ferro­mág­neses és ferrimágneses szerkezetű, általában szilárd halmazállapotú állandó mágneseket nevezzük. Ezek mikroszerkezete parányi atomi mágnesek egy­i­rányba rendeződésével épül fel az atom-párok között ható, kvantumfizikai ere­detű kicserélődési kölcsönhatás erőterében, a Curie-pont alatti hő­mér­sék­leteken. A rendezettség mikrométernyi méretű tartományokban – do­mé­nekben – valósul meg, és a sokféle irányú doménből összegződő eredő mág­ne­sezettség nagy külső térben telítődik, majd nulla térnél is visszamarad a remanencia értéke, amely az ellenkező irányú koercitív erőtérnél nullázódik. A mágnesezési folyamat itt vázolt hiszterézis-függvénye a mág­neses esz­kö­zök műszaki alkalmazása szempontjából iránymutató jelentőségű.